2018. április 11., szerda

17. A nagy hitehagyás

(image: mirror.co.uk)

Lélekben abba az időbe ragadtattam, midőn a pogány bálványimádók a legkegyetlenebbül üldözték a keresztényeket. A vér patakokban folyt. Kegyetlenül leölték a nemeseket, a művelteket és a közönséges népet egyaránt. Gazdag családokat juttattak koldusbotra, mert vonakodtak hitüket elhagyni. Ámde a keresztények az üldözés és szenvedés ellenére sem akarták álláspontjukat feladni. Megőrizték hitük tisztaságát. Láttam, hogy Sátán ujjongott szenvedéseiken. De Isten szeretettel tekintett alá hűséges vértanúira. Isten végtelenül szerette azokat a keresztényeket, akik abban a veszedelmes korban éltek, mert készek voltak miatta szenvedni. Az általuk elszenvedett minden egyes gyötrelem csak növelte mennyei jutalmukat.

Igaz, hogy Sátán ujjongott a szentek szenvedésein, de azért mégsem volt elégedett. Nemcsak a testet, hanem a lelket is uralni akarta. A szenvedések, miket a keresztények elszenvedtek, azt eredményezték, hogy csak annál közelebb vonta őket az Úrhoz, jobban összetartottak, annál jobban szerették egymást s annál inkább féltek attól, hogy az Urat megszomoríthatják. Sátán azonban azt akarta, hogy Isten kegyét is elveszítsék. Jól tudta, hogy akkor elveszítik erejüket, szilárdságukat és kitartásukat. Igaz, hogy ezrek veszítették közülük életüket, de helyettük mindjárt mások támadtak, kik helyükbe léptek. Sátán látta, hogy elveszti alattvalóit; mert bárhogy szenvednek és üldöztetnek is, bírják Jézus drága ígéretét, hogy országa polgárainak tekinti őket. Sátán ezért oly terveket kovácsolt, amelyeknek segítségével eredményesebben küzdhessen Isten uralma ellen, és az egyházat legyőzhesse. Arra indította a pogány bálványimádókat, hogy fogadják el a keresztény hitnek egy részét. Kijelentették, hogy ők is hisznek Krisztus kereszthalálában és feltámadásában s felajánlották, hogy egyesülnek a keresztényekkel, anélkül, hogy szívükben újjászülettek volna. Óh, mily félelmes veszedelmet jelentett ez a gyülekezet számára. A lelki veszedelem korszaka volt ez. Egyesek azt gondolták, hogyha némileg engednek s egyesülnek ezekkel a pogányokkal, akik a kereszténység egy részét elfogadták, ezzel talán sikerül nekik a pogányokat egészen meggyőzni. Sátán el akarta csavarni a Biblia tanításait.
 
Láttam végül, hogy a keresztények engedtek álláspontjukból s a pogányok a keresztényekkel egyesültek. Noha a bálványimádók azt állították, hogy megtértek, a valóságban azonban magukkal hozták bálványaikat is az egyházba, csak imádásuk tárgyát változtatták meg, amennyiben a szenteket, Jézust és anyját, Máriát, vagy a szenteknek képeit imádták. A keresztény gyülekezet fokozatosan oly mértékben veszítette el tisztaságát, amily mértékben egyesült ezekkel a pogányokkal. Az egyház elvesztette erejét és tisztaságát; igaz, voltak egyesek, akik vonakodtak e pogányokkal egyesülni. Ezek megőrizték tisztaságukat, és egyedül Istent szolgálták. Ezek nem hajoltak meg semmiféle szobor vagy kép előtt, akár olyasvalakit ábrázol, aki a mennyben fenn, vagy a földön alant van.

Sátán ismét ujjongott oly számos lélek bukása felett. Most tovább folytatta munkáját, és arra biztatta fel az ily módon elesett egyházat, hogy azokat, akik szilárdan megmaradnak hitük tisztasága mellett, arra kényszerítsék, hogy ők is elfogadják a bevezetett ceremóniákat és képimádatot, ha pedig nem teszik, halálra adassanak. Az üldözések lángja újra fellobbant Krisztus igaz gyülekezete ellen s millió számra ölték az embereket, irgalom nélkül.

Ezt az egész eseményt a következő módon szemlélhettem: a bálványimádó pogányok csapata egy nagy fekete zászlót vitt, amely zászlóra a nap, a hold és csillagok voltak rajzolva. Ez a csapat nagyon dühös és kegyetlen volt. Majd ismét egy másik csapatot láttam, amely egy fehér zászlót hordozott, melyen e szavak voltak láthatók: "Tisztaság és szentség az Úrnak." Arcukról lelki szilárdság és a menny akaratában való megnyugvás sugárzott. Láttam, hogy a pogány bálványimádók csapata közeledett a keresztényekhez s rájuk támadt és rettenetes vérengzés kezdődött. A keresztények majdnem megsemmisültek előttük; mégis annál szilárdabban összetartottak és csak annál magasabban tartották a zászlót.
 
Ha még oly sokan estek is el közülük, mindig újak jöttek, akik a zászlót védelmezték és betöltötték az üldözöttek megritkult sorait.

Láttam, hogy a bálványimádók csapata tanácsot tart. Mivel hogy belátták, hogy erőszakkal nem győzhetik le a keresztényeket, egyéb tervet kovácsoltak. Láttam, hogy leeresztették zászlójukat és így közeledtek a keresztények zárt soraihoz, hogy ajánlatokat tegyenek nekik. Kezdetben ajánlataikat ezek kereken visszautasították. Majd láttam, hogy a keresztények csapata tanácskozik. Egyesek azt mondják, hogy ők is lebocsátják a zászlót, hogy az indítványokat elfogadják, hogy életüket megmenthessék. Ezek azt állították, hogy majd később alkalmuk lesz újra összeszedni erejüket, és magasra emelni zászlójukat a pogányok között. Egyesek azonban nem akartak egyetérteni ezzel a tervvel. Kijelentették, hogy inkább készek meghalni, semhogy zászlójukat leengedjék. Azonban sajnálkozva láttam, hogy sokan mégis lebocsátották zászlójukat és egyesültek a pogányokkal. Csakhogy a bátrak, az erősek és állhatatosak újra megragadták azt és magasra emelték. Láttam, hogy egyesek mindig kiváltak a csapatból, amely a fehér zászlót lengette, hogy ahhoz a csoporthoz csatlakozzanak, amely a sötét zászló alatt állott, hogy velük együtt üldözzék a fehérzászlós csoportot. Sokakat megöltek, de a fehér zászló azért mégis állandóan magasan lengett s mindig támadtak olyanok, akik köréje gyűltek.

A pogányok dühét Jézus ellen először a zsidók keltették fel; nem is menekülhettek meg büntetlenül. Midőn Pilátus a törvényszék épületében még habozott kimondani Jézusra a halálos ítéletet, egyes dühöngők így kiáltottak: "Az ő vére legyen mirajtunk és gyermekeinken!" És szerencsétlen zsidó nemzet hosszú időn át volt kénytelen tapasztani annak az átoknak rettenetességét, amelyet önmaga hívott ki maga ellen. A pogányok is, a névleges keresztények is ellenségeik voltak. A névleges keresztények Krisztusért buzgólkodva azt hitték, hogy annál kedvesebbek lesznek isten szemében, minél többet sanyargatják a zsidó népet. Ennek következtében igen sok zsidót halára kínoztak, másokat egyik helyről a másikra üldöztek és hajszoltak és minden elgondolható módon zaklatták és bántották őket.

Krisztus és a tanítványok vére, kiket halára adtak, rajtuk volt s rettenetes ítéleteken mentek keresztül. Istennek átka üldözte őket és példabeszéddé és iszonyattá lettek mind a pogányok, mind az úgynevezett keresztények számára. Lealázták, kerülték és megvetették őket, mintha a Káin-bélyeg ott lett volna homlokukon. Mindazáltal láttam, hogy Isten ezt a népet csodálatosan megőrizte és az egész földkerekségen szétszórta, hogy úgy tekintsenek rájuk, mint akiket különösen sújt Isten átka. Láttam, hogy Isten ugyan elvetette a zsidó népet, mint nemzetet, de azért egyesek mégis megtérnek közülük, akik eltávolítják a leplet szívükről s belátják, hogy a népükre vonatkozó jövendölések teljesedésbe mentek. Ezek elfogadják Jézust, a világ Üdvözítőjét és meglátják népük nagy bűnét, hogy elvetette, és keresztre feszítette őt.

Ellen Gould White: Lelki ajándékok

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése